A Budapest Park neve szinte szinonimájává vált a nyári koncertéletnek Magyarországon. Ez az a tér, ahol – legalábbis a felszínen – minden adott: hatalmas szabadtéri színpad, hangulatvilágítás, több bárpult, ételstandok, vetítések, VIP-emelvények, és egyfajta fesztiválérzés, amit sokan az első pillanattól magukénak éreznek. Ám ha egy lépéssel hátrébb lépünk, és kritikusi szemmel vizsgáljuk meg a Budapest Parkot, már korántsem ilyen homogén a kép.
Elsőként szögezzük le: a Budapest Park nem szórakozóhely, hanem jelenség. Ez előnye is, és gyengéje is. Aki egy koncertélményt keres, az itt gyakran nemcsak egy zenekart kap, hanem egy egész – kissé túltervezett – élménycsomagot. Az este nemcsak az előadásról szól, hanem arról is, hogy hol fotózkodunk, melyik bárnál kapjuk meg leggyorsabban az italt, hol lehet leülni vagy táncolni, és hogy mennyire van zsúfolva az a bizonyos „fűre rajzolt” pihenőtér.
Az infrastruktúra, kétségtelenül, jól felépített. A hangzás – ha az időjárás kegyes – általában megbízhatóan szól, bár a Park sajátosságából adódóan nem teljesen homogén: a színpadhoz közel jól hallani a részleteket, de távolabbról a hangkép gyakran már inkább tömegzaj, mint zene. A fények este látványosak, de nem ritka, hogy az élmény vizuálisan mégsem válik összefüggő egésszé. A színpad monumentális, de kevés az olyan fellépő, aki valóban képes azt megtölteni személyiséggel. Ha nem világklasszis zenekarról vagy karizmatikus frontemberről van szó, a látvány gyorsan elvész a térben.
A közönség? Ahogy telnek az évek, egyre inkább vegyes. Itt nem feltétlenül a zenéért jön mindenki – sokszor inkább az élményért, amit a hely nyújt. Ez érthető, de pont ezért van az embernek gyakran olyan érzése, hogy a közönség egy jelentős része csupán díszlet. Nem keveredik egymással, nem rezonál a zenével – csak jelen van. Ez különösen zavaróvá válik egy intimebb hangulatú koncerten, amikor a zenekar próbál kapcsolatot teremteni, de a tömeg egyik fele már inkább egy újabb gin-tonic után sóvárog.
A VIP-részleg – amely az utóbbi években már-már külön entitásként működik – mindennek kvintesszenciája. Először talán vonzónak tűnik: külön pult, kényelmes ülőhelyek, kilátás a tömegre. De a valóság az, hogy a VIP-érzés sokszor inkább szimbolikus: nem jobban szól ott a zene, nem közelebb az élmény – csak elválasztottabb, sterilizáltabb. És egy koncerten, ahol az érzelmi áramlás kulcsfontosságú, ez bizony könnyen szétverheti az összhangot.
A Budapest Park egyik legnagyobb paradoxona talán épp ebben rejlik: miközben egy hatalmas, szabadságot sugalló térként definiálja magát, valójában rendkívül kontrollált és szegmentált. Meg van mondva, hol ehetsz, hol ihatsz, hova ülhetsz, hova nem. A spontaneitásnak – amit a koncertek, főként a rock- vagy alternatív zenék világa mindig is alapértékként hirdettek – kevés tere marad. Itt nem lehet csak úgy „véletlenül” belebotlani egy ismeretlen zenekarba vagy beszélgetésbe. Itt minden célirányos, tervezett és optimalizált.
Mégis, van valami a Parkban, ami miatt újra és újra visszatérnek az emberek. Talán épp a tér mérete az, ami a nyári estéket sajátos könnyedséggel tölti meg. Talán az, hogy Budapest koncertéletében ritka az olyan hely, ahol tízezer ember fér el egyszerre, mégsem egy sportcsarnokban vagy egy sötét gyárépületben vagyunk. Vagy talán az, hogy bizonyos esték – amikor minden együtt áll: a közönség, a fellépő, az időjárás és a hangulat – valóban katartikusak tudnak lenni. De ezek az esték ritkák. És pont ez a baj.
A Budapest Park tehát nem rossz hely. Sőt, néha egészen kiváló. De a személyesség ritkán része a képletnek. Ez egy szabadtéri aréna, ahol a produkciók gyakran inkább események, mint valódi koncertek. És bár Budapestnek szüksége van ilyen terekre is – a Park nem pótolja azt, amit egy kisebb, bensőséges klub tud nyújtani. Ez nem feltétlenül hiba – de fontos, hogy tisztában legyünk vele.
