Az A38 Hajó nem helyszín. Az A38 tapasztalat. Egy sodródás a Duna vizén – vagy ha úgy tetszik, egy lehorgonyzott mítosz, amely egyszerre hordozza magában a klubélet eleven lüktetését, a zenei kísérletezés kockázatvállalását, és azt a különös budapesti kettősséget, ahol a kulturális igényesség és a közérthetőség nem egymást kizáró, hanem egymást építő tényezők. Az A38 a város egyik legkarakteresebb koncerttere – és ezzel együtt az egyik leginkább személyiség-jellegű intézménye. De vajon képes-e megőrizni ezt a státuszt, miközben Budapest zenei ökoszisztémája egyre inkább iparosodik?
A hajó fizikai jelenléte már önmagában kijelöl egyfajta különállóságot. Nem a belváros közepén vagyunk, de még csak nem is egy klasszikus klubnegyedben – hanem a Duna közepén, ipari táj szélén, a Petőfi híd tövében. Az idejutás mindig egyfajta szertartás: nem esel be csak úgy egy sörre. Ha itt vagy, az azt jelenti, hogy jelen akarsz lenni. És már ez is elemel az instant szórakozás helyszíneitől.
A belső tér – különösen a koncertterem – kicsi, sűrű, fémesen visszhangos és szenvedélyes. Nem steril, nem elegáns, de épp ettől eleven. A hangtechnika az évek során sokat finomodott, és bár időnként még mindig érződik a tér fizikai kompromisszuma, összességében egy ilyen méretű helyhez képest meglepően karakteres és tiszta hangzást produkál. Itt nem az a cél, hogy a zenét „átéljük”, hanem hogy bennünk legyen. Ez a tér rezonál – nemcsak hanggal, hanem testtel.
Az A38 színpadára olyan zenekarok lépnek, akiket máshol gyakran még csak felfedeznek – de itt már kultközönségük van. A programkurátorok érzékenyek az aktuális zenei irányokra: jönnek a feltörekvő elektronikától a posztpunkig, a kísérleti jazztől a világzenéig, vagy a skandináv noise-tól a magyar alternatív klasszikusokig mindenki, aki valamit keres. A hajó – nem véletlenül – sosem volt a tömegízlés tere. Aki csak a slágereket akarja hallani, az itt idegennek érzi magát. De aki egy zenekar mélyebb rétegeire kíváncsi, annak az A38 hazai vizeknek számít.
Az atmoszféra pedig külön tanulmányt érdemel. Mert a hajó nem csak technikai tér – hanem közösségi. Itt a közönség nem passzív. Nem azért van ott, hogy „fogyasszon” – hanem hogy részt vegyen. Egy A38 koncert gyakran olyan, mint egy zárt szekta szertartása: kevesen vagyunk, de mindenki tudja, miért van ott. Ez a szűk tér éppen azt adja vissza, amit a stadionok, arénák, sőt még az Akvárium is elvesz: az egyén jelenlétét. Azt, hogy a zenész látja az arcodat, és te látod, ahogy remeg a keze a mikrofonon.
Ugyanakkor, a hajó pozíciója ma már korántsem olyan egyértelmű, mint tíz éve volt. A budapesti koncertélet erősen polarizálódott: egyik oldalon a mainstream ipari monstrumok (MVM Dome, Puskás Aréna), másikon az underground mikrotérségek (Turbina, Gólya, Auróra). Az A38 mintha középen lebegne – és ez egyszerre áldás és veszély. Mert nehéz megőrizni a hitelességet, miközben folyamatosan meg kell tölteni a hajót. A kompromisszumok – például egyes programválasztások, kommerszebb DJ-szettek – érzékelhetők. De még mindig inkább kivételek, mint szabályok.
