Ha a Budapest Park a nyár szabadtéri monumentalitása, az MVM Dome pedig a nemzetközi arénaszintre kalibrált precizitás, akkor az Akvárium Klub valami egészen más. Ez a hely – szó szerint és átvitt értelemben is – a felszín alatt működik. A Deák tér alatt megbújó építmény nemcsak városi térként rejtőzködik, hanem koncerttérként is valami mást, mélyebbet, intimebbet kínál, mint nagyobb testvérei. De vajon képes-e az Akvárium hosszú távon is fenntartani ezt az aurát? Vagy mára már csupán egy jól olajozott, de kissé kiüresedett brandgépezet lett belőle?
Kezdjük azzal, hogy az Akvárium Klub a budapesti koncertélet szempontjából stratégiailag kivételes helyen található. A Deák tér a főváros keresztmetszete, a turistafolyamok és helyi éjszakázók metszéspontja – ezt a klub minden szempontból ki is használja. Talán túlságosan is. A klub közönsége ennek megfelelően meglehetősen heterogén: vannak a zene miatt érkezők, a „csak beugrottunk egy italra” típusú átutazók, a külföldi bulituristák és a törzsközönség maradéka, akik még emlékeznek az Akvárium régi, kevésbé csiszolt, de őszintébb korszakára.
A térstruktúra különösen érdekes. A nagyterem első pillantásra nem éppen ideális koncerthelyszín. Nincs emelkedés, a plafon viszonylag alacsonyan zár, a tér szinte horizontálisan lapul. A hangzás – és most legyünk őszinték – gyakran inkább kompromisszum, mint élvezet. A basszus sokszor túl erős, az ének „úszik” a keverékben, és ha rossz helyre sodor a tömeg, könnyen válik az este egyetlen zenei masszává. Ugyanakkor, ha jó a hangmérnök, és az előadó ismerős a klub sajátos akusztikájában, egészen sűrű, bensőséges hangzásvilág is létrejöhet – amit más helyszínen aligha lehetne elérni.
De az Akvárium nemcsak zene. Vagy legalábbis nemcsak a zene „hallgatása”. Ez egy szociális tér, ahol a zene csak egy elem a sok közül. Az előtér, a terasz, a belső sétányok, a bárok, a vetítések és kiállítások – mind-mind azt a látszatot keltik, hogy itt mindig történik valami. De a túl sok inger időnként épp a lényegtől tereli el a figyelmet. Ha a koncert csak egy állomás az este során, és nem annak csúcspontja, akkor nehéz mélyre menni – nehéz maradandót alkotni.
A programkínálat szempontjából viszont az Akvárium Klub még mindig Budapest egyik legkomolyabb szereplője. Képes megszólítani a hazai undergroundtól a nemzetközi indie elitig sokféle előadót, és a programösszeállításban – még ha érezhető is a gazdasági kényszer – maradt egyfajta ízlésbeli tudatosság. Olyan előadók lépnek fel itt, akik máshol talán nem találnának megfelelő teret vagy közönséget, és ez a klub legnagyobb értéke: képes platformot adni a hangkeresőknek is, nem csak a tömegízlés szolgálóinak.
Ami azonban egyre inkább érződik, az az „intézményesedés” mellékíze. Az Akvárium mára már nemcsak klub, hanem „élménytér”, „brandépítő felület”, „multifunkcionális rendezvényhelyszín”. És ez – bármennyire elkerülhetetlen is egy ilyen belvárosi pozícióban – együtt jár bizonyos kompromisszumokkal. A jegyárak egyre magasabbak, a beléptetés időnként kaotikus, és a vendégérzés – különösen egy telt házas estén – egyre kevésbé barátságos. A „klubélmény” itt már nem a közelségről, hanem inkább a tömeg kezeléséről szól.
De minden kritikám ellenére van valami, amit az Akvárium még mindig tud: középpontban lenni. A budapesti zenei élet térképén ez az a pont, ahová minden út elvezet. Ha valódi klubélményre vágyunk, lehet, hogy keresnünk kell egy másik, kisebb helyet – de ha az éppen aktuális zenei jelenlétre, egy korszak ízére vagyunk kíváncsiak, az Akvárium még mindig egyfajta iránytű.
