Budapest kulturális szövetének egyik legújabb, legambiciózusabb – és talán legmegosztóbb – eleme az MVM Dome. A hivatalos narratívában Európa egyik legmodernebb multifunkcionális arénájaként emlegetett komplexum valóban lenyűgöző méretekkel és technikai adottságokkal büszkélkedhet. Azonban a kérdés, amelyet egy valóban kíváncsi és kritikus elme nem kerülhet meg: valóban képes-e ez a kolosszális tér intimebb, emberibb élményeket közvetíteni egy koncert során, vagy végső soron csupán egy gigászi rendezvénymozgató gépezet marad, amelyből éppen a lélek hiányzik?
Első benyomásként az MVM Dome lenyűgöz. Mérete, íve, formája, ahogy a külváros peremén szinte önállóan magasodik – valóban monumentális. A tér belső arányai is az impresszív kategóriába tartoznak: óriási belmagasság, szinte végtelen nézőtér, szigorú, de steril funkcionalitás. Mindenhol érezhető a cél: itt nem kis klubzenekarokat akarnak felfuttatni, hanem globális neveket exportálnának Budapest színpadára. És ehhez a gépezet – legalábbis technikailag – kétségtelenül adott.
A hangtechnika például kiváló, ha az aréna adottságaihoz illő produkcióról van szó. Egy világturnés sztárzenekar, saját hangmérnökcsapattal és előre szabott térbeli hangképzettel, képes kihasználni a Dome lehetőségeit. Ilyenkor a hangzás teret kap, tisztán szól, és az élmény – technikai értelemben – kielégítő. De egy kevésbé ismert előadó koncertjén, vagy egy kisebb költségvetésű eseményen már más a helyzet: a tér elnyeli a hangot, szétesik a dinamika, és a néző akaratlanul is távolságtartó szemlélőjévé válik valaminek, ami inkább tűnik próbaüzemnek, mint valós fellépésnek.
Az intimitás hiánya különösen fájó pont. A koncert, ha valódi, belső rezgést akar kiváltani, nem csak hangból és fényből áll – hanem jelenlétből is. Az MVM Dome esetében viszont ez a jelenlét gyakran elvész. A nézők tömege homogén masszává válik, a színpadon álló művész – még ha a kivetítőkön hatalmasra is nagyítják – sokszor csak vizuális kontextus, nem pedig közvetlen élmény. A tömeg önfeledt öröme is másként rezonál: nem áramlik át a téren, inkább visszaverődik, szétszóródik.
S akkor még nem beszéltünk arról a különös kettősségről, amelyet az aréna elhelyezkedése is sugall. A belváros nyüzsgésétől kissé leválasztva, a külváros és ipari zónák köztes határán található, ami bizonyos logisztikai előnyt jelent ugyan (pl. parkolás, nagyforgalmú utak közelsége), de kulturális értelemben épp ez az elszigeteltség teszi kevésbé szerves részévé Budapest zenei életének. Nem véletlen, hogy míg egy Akvárium vagy egy A38 az élőzene organikus lüktetésével az éjszaka velejébe fonódik, az MVM Dome eseményei sokszor inkább hasonlítanak színházi performanszokra, ahonnan a közönség kiárad, elillan – és a város nem válik részévé az élménynek.
Különösen szembeötlő ez akkor, ha egy este folyamán csak egyetlen cél van: „letudni” a koncertet. Nincs előtte spontán sörözés, nincs utána véletlen találkozás, nincs másik helyszín, ahová tovább lehetne sodródni. Az MVM Dome-ból kilépve az ember nem Budapest lüktető zenei világába érkezik vissza – hanem egy jól megszervezett esemény utáni logisztikai kihívás kellős közepébe.
És itt jön elő a lényeg: az MVM Dome professzionális, de steril. Lenyűgöző, de nehezen szerethető. Nagyszerű hely arra, hogy egy világsztár eljátssza a megszokott show-ját egy kontinentális turné részeként – de rossz hely arra, hogy valami valóban megismételhetetlen szülessen meg. És ez, bármilyen furcsán is hangozzék, komoly hiányosság.
Mert a koncert – az igazi – nemcsak színpad és hangtechnika. Hanem történés. Valami, ami nemcsak történik, hanem megtörténik – velünk. A Dome-ban ez az élmény könnyen elvész. Marad a látvány, a rend, a skálázhatóság – de az a bizonyos meleg, amely a legemlékezetesebb estékből árad, gyakran kívül reked a falakon.
Aki tehát autentikus, vérrel és verítékkel átitatott koncertélményt keres, annak az MVM Dome talán nem lesz az a hely, ahová újra és újra visszavágyik. Egy impozáns színpad a világvárosi ambíciókhoz – de talán túl nagy ahhoz, hogy valódi lélek lakja be.
