Ha a budapesti koncertélet színtereit egy skálára helyeznénk az intim klubtól a monumentális stadionig, a Papp László Budapest Sportaréna (közhasználatban csak „Sportaréna” vagy „Aréna”) pontosan középre esne – legalábbis a fizikai és technikai paraméterek szerint. Azonban a koncertélmény – mint minden valódi kulturális aktus – nem pusztán a paraméterekről szól. És itt kezdődik az Aréna valódi dilemmája: minden tökéletes benne – de vajon emlékezetes is?
A Papp László Aréna Budapest egyik legnagyobb, de mégis beltéri helyszíne, ahol egyaránt megférnek nemzetközi sztárok, hazai ikonok, sportesemények, showműsorok, sőt konferenciák is. Ez a multifunkcionalitás egyrészt komoly erény: a helyszín jól szervezett, infrastruktúrája masszív, parkolás, beléptetés, mosdók, büfék – minden működik, minden áramlik. A zenei világban ez nem kis teljesítmény, főleg egy olyan városban, ahol még sokszor a kisebb klubokban is a káosz az est egyik főszereplője.
Az Aréna ezzel szemben: megbízható. És épp ez az, ami miatt olyan nehéz róla szenvedéllyel írni. Mert az élmény nem izgalmas, hanem kiszámítható. A hangtechnika jó – de ritkán kivételes. A látvány korrekt – de ritkán lenyűgöző. A közönség pedig legtöbbször ül – és itt most nemcsak fizikailag, hanem átvitt értelemben is. Az Arénában nehéz „kimozdulni” önmagunkból. A tér nem inspirál, hanem kordában tart. Itt nincs helye a spontaneitásnak, a közönséggel való játékos interakciónak, vagy a színpad előtti lüktetésnek – ha csak nem az adott produkció szó szerint kiüvölti magát ebből a keretből.
Az elrendezés racionális: köríves lelátók, középen a küzdőtér, amely állójegyes koncerteken átmenetileg visszaadja a fesztiválhangulat illúzióját. De a kapcsolat az előadó és a nézők között itt mindig egy lépéssel hátrébb van. Még ha frontvonalban is állsz, érzed, hogy ez nem egy közös pillanat, hanem egy jól legyártott, precízen strukturált show, amit te – kvázi egy fogyasztóként – megvásároltál. A különbség nem mindig érzékelhető elsőre, de ott van a levegőben: a koncert itt termék, nem találkozás.
A programkínálat ugyanakkor stabilan tartja a magas szintet. Az Aréna az a hely, ahová azok az előadók jönnek, akik túl nagyok egy klubhoz, de nem töltenék meg a Puskást. Ez egyben azt is jelenti, hogy zenei spektrum tekintetében itt jelenik meg a „legszélesebb közép”: pop, alter, mainstream rock, elektronika, világzene – de csak a legnagyobbak. Ez a szűrő egyfelől minőségi garanciát jelent, másfelől viszont elvesz valamennyit a felfedezés öröméből. Az Arénába nem azért mész, hogy meglepjenek – hanem hogy azt kapd, amit ígértek. És kapod is, precízen, időben, technikailag hibátlanul – csak néha épp a lélek hiányzik.
Ami még külön figyelmet érdemel, az a vendégérzet. Az Aréna professzionális, de hideg. Nem arrogáns, nem lekezelő – egyszerűen távolságtartó. Olyan, mint egy luxushotel recepciója: minden a helyén van, mindenki kedves, minden simán megy, csak éppen nem tudod, ki az, aki igazán örül, hogy ott vagy. Nem véletlen, hogy sok koncertlátogató emlékeiben nem az Aréna „helyszínként” rögzül, hanem az előadóval való találkozás. Az épület, a tér, a hangulat gyakran áttetsző marad – és ez egy koncerthelyszín esetében hosszú távon veszteség.
