A Puskás Aréna említésekor a legtöbb ember fejében elsőként nem a zene, hanem a sport villan fel – és nem véletlenül. Ez az építmény nem a koncertélményekre született, hanem nemzeti szimbólumként, stadionként, reprezentatív célokat szolgálva. Azonban a kortárs zeneipar realitása, és Budapest nemzetközi ambíciói úgy hozták, hogy a Puskás is koncerthelyszínné vált – legalábbis időnként. És bár kétségtelenül tekintélyt parancsoló kereteket kínál, a kérdés, amely körül minden koncertforgatag újra és újra kering: vajon lehet-e ekkora térben valódi, érzelmi mélységgel bíró zenei eseményt létrehozni? Vagy itt már minden csak látvány és decibel?
Kezdjük a józan ténnyel: a Puskás Aréna mérete nemcsak magyar, hanem közép-európai viszonylatban is egészen kivételes. Több mint 65 ezer ember fér el a lelátókon és a küzdőtéren – ehhez hasonló tömeg előtt fellépni még a legnagyobb sztároknak is különleges alkalom. A stadion fizikai jelenléte lehengerlő: kolosszális ívek, tiszta vonalvezetés, monumentális belső tér. De pontosan ez az, ami koncertszempontból az első kihívást is jelenti.
Mert a zene nem csak arról szól, hogy megszólal. A zene térben és időben is rezgés – a hang nemcsak áthat, hanem visszaverődik, szétszóródik, torzul. A Puskásban pedig az akusztika, bármennyire is próbálják szabályozni, egyszerűen nem zenei célra készült. A hangot irányítani lehet, de megszelídíteni nem. A küzdőtéren állva még elfogadható élményben lehet részünk – ha szerencsés helyet választunk –, de a felső karéjokon, a stadion legtávolabbi pontjain már inkább „visszhangos felvételhallgatásra” hasonlít a koncert, mint valódi jelenlétre.
És akkor ott a látvány. Természetesen lenyűgöző. A világsztárok, akik eljönnek ide – legyen szó Rammsteinről, Ed Sheeranről vagy Depeche Mode-ról – professzionális show-val érkeznek, több tonnányi technikával, több tucat technikussal. A kivetítők, a pirotechnika, a fények és drónok világa mind azért dolgozik, hogy elfedje azt az alapvető tényt: a stadion túlságosan nagy ahhoz, hogy emberi arányokban történjen bármi. Egyedül a stadiont betöltő kórus – amikor 60 ezer ember egyszerre énekel – tudja megidézni azt a kollektív erőt, amitől valóban megremeghet a levegő.
De ez az energia ritka és törékeny. Mert a Puskás nem klub. Nem fesztivál. Nem is aréna klasszikus értelemben. A stadionkoncert egy másik műfaj: tömegkultúra-szertartás, ahol a jelenlét puszta ténye – „ott voltam” – válik az élmény fő üzenetévé. Az emberek nem feltétlenül azért jönnek, hogy újra felfedezzék egy zenekar mélységeit. Hanem mert ez „a” koncert. Ahol ott kell lenni. Ahol posztolni lehet. Ahol státuszt szerzünk.
A szervezés technikai szempontból eddig viszonylag jól vizsgázott: a beléptetés – bár lassú – irányított; a stadion infrastruktúrája (mosdók, büfék, kijáratok) bírja a terhelést. De a koncertélménynek mindig ára van. Itt ez az ár a távolság, a hangminőség kompromisszuma és az érzelmi közvetlenség hiánya. A fellépők – bármilyen profik is – nem tudnak valódi kapcsolatot teremteni minden egyes nézővel. A szemkontaktus csak a kivetítőn létezik. A gesztusok óriásivá torzított, koreografált mozdulatokká válnak.
A Puskás Aréna koncertszínpaddá avanzsálása tehát egyszerre diadal és illúzió. Diadal, mert Budapest ezzel valóban felkerült a világturnék térképére. Illúzió, mert az itt megszülető koncertélmények nem feltétlenül szólnak a zenéről, inkább az esemény státuszáról. És ez nem baj – ha tudjuk, mire váltunk jegyet. Ha nem várunk bensőséges atmoszférát, csak gigantikus élményt, ha nem akarunk közel kerülni, csak jelen lenni, akkor a Puskás Aréna pont azt adja, amit ígér: monumentális, felejthető emléket.
