A Zeneakadémia, Ludwig Liszt patinás intézménye, Budapest kulturális életének egyik legexkluzívabb ékköve – és nem csupán építészeti vagy történelmi értelemben. Itt nem egyszerűen koncertet hallgatunk, hanem részt veszünk egy hagyományokkal, eszményekkel és kiváltott érzelmekkel terhes rituáléban. Csakhogy a helyszín, bármilyen impozáns is legyen, szintén kihívásokkal néz szembe: vajon képes-e megszólítani annak a generációnak az érzékenységét, amely lassan minduntalan inkább a pop, az elektronika vagy a szabadabb formák felé mozdul?
Az épület maga a megtestesült elegancia és letitult grandiozitás. A Bartók-terem (két hármas karéj, magas mennyezet, ívelt falak) és a Solti-terem intellektus-színtérré emeli a zenehallgatást. A hangzás itt – valóban – elképesztő precizitással képes megragadni a legapróbb részleteket: a hárfa legfinomabb susogását, a vonósok sötét, mély rezdüléseit. Az élmény gyakran olyan, mintha egy teljes fizikai tér veszne el a hangok között – de ez csak addig bűvölő, amíg az érzékek nem szomjazzák a mozgalmasabb impulzusokat.
A Zeneakadémia fogyasztója, a közönség, általában tiszta elméjű, reflektált, és alapvetően passzív befogadó. Mint egy gondosan felkészített publikum, amely tudja, mikor tapsoljon, mikor hallgasson mély áhítattal, mikor érezzen „szentséget”. Ez a rituális keret ugyanakkor limitálhatja azt, ami túlmutat a megszabott zenei struktúrán – az improvizációt, a személyes hangot, a véletlent, a kuriózumot, amely a kamarazene bensőséges pillanataira oly hitelesen jellemző.
A Zeneakadémia – ettől függetlenül – többet érdemel annál, hogy csupán a konzervatív előadói gyakorlat mintatárává váljon. Vannak estek, amikor kortárs zene szól – atmoszférikus ritmusok, minimál struktúrák, interaktív installációk –, és ezek az alkalmak felmutatják a hely valódi erejét: amikor a történelmi tér nem oldja fel, hanem ölelni kezdi az újat. Ilyenkor – rövid percekben – a Zeneakadémia élettel telik meg, és többé nem templom, hanem mag és csíra, ahonnan előrehaladás fakadhat.
Ugyanakkor fel kell ismerni, hogy ez a „zsenge-lépés” nem vált általános irányvonallá. A hagyomány legyűr számos kísérleti próbálkozást, a kortárs repertoár – ha meg is jelenik – gyakran kiegészítőként, nem pedig központiként szerepel. Ez a típusú konzervatív erő nem teszi lehetővé, hogy a Zeneakadémia egyszerre legyen a múlt védelmezője és a jövő hajnalának templomépítője.
És itt érkezünk a hely legnagyobb paradoxonjához: a Zeneakadémiában hallható technikai minőség olyan magas – és olyan kontrollált –, hogy egyben érzelmileg is eltávolít. A hallgató tudja, hogy a zenész professzionális – és ez a tudás, paradox módon, néha vissza is tartja attól, hogy engedje magát elragadni, mert az elvárás azt diktálja, hogy maradjon tiszteletteljes, kontrollált. A zene hív, de csak olyan távolságból, amihez még nem illik a rezdülés, a mosoly, az könny- vagy kézmozdulat. Így a koncert sosem válik robbanássá, csak kifinomult rezgésekké.
